Hogyan maradjunk normálisak?

Hogyan maradjunk stabilak, mégis rugalmasak, következetesek, ugyanakkor az élet összetettségére nyitottak. Hogyan maradjunk normálisak?

A DSM-IV diagnosztikai kritériumai a pszichiáterek és terapeuták népszerű kézikönyve, amely segít meghatározni az elmezavarok árnyalatait és fajtáit és számos személyiségzavar leírását tartalmazza. A frissített kiadásokban egyre bővül a mentális és viselkedészavarok hosszú listája, ennek ellenére a leírások általában két fő csoportba sorolhatóak:

Az egyik csoportba azok tartoznak, akiknek életén úrrá lett a káosz, krízist krízis után élnek meg; a másik csoport tagjai pedig azok, akik megszokott rutinok és idejétmúlt, rögzült reakciók rabjává váltak. Vannak olyanok, akikről mindkettő elmondható, egyszerre tartoznak mindkét csoportba.

Mi lehet a megoldás, hogy ne legyünk túl merevek, ugyanakkor azt se engedjük, hogy átcsapjanak a fejünk felett a hullámok?

Hogyan maradjunk stabilak, mégis rugalmasak, következetesek, ugyanakkor az élet összetettségére nyitottak. Hogyan maradjunk normálisak?

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy elég néhány tanácsot követni, hogy normálisak maradjunk, hiszen azok a tanácsok, amelyek arra vonatkoznak hogyan gondolkozzunk, érezzünk és viselkedjünk ritkán oldják meg a problémákat.

Mégis, ha úgy érezzük, hogy kedvetlenek vagy éppen elégedetlenek vagyunk, talán boldogabbá és élhetőbbé tehetjük életünket, ha megpróbálunk változtatni hibás mintáinkon.

Megfigyelések szerint a sikeres pszichoterápiához általában 4 területen szükséges változás, ezek:

1. Önmegfigyelés

2. Berögzült gondolataink, más néven rögeszméink felülvizsgálata

3. Kapcsolataink

4. Pozitív stressz okozta kihívások

1. Önmegfigyelés

Szókratész szavaival élve: "Át nem gondolt életet nem érdemes élni."

Ez meglehetősen végletes kijelentés, mégis úgy vélem, hogy bölcsességünk és józanságunk megőrzése érdekében elengedhetetlen az önmegfigyelő részünk folyamatos fejlesztése.

Amikor önmegfigyelést gyakorlunk, megtanuljuk kívülről szemlélni magunkat, hogy megtapasztaljuk, tudatosítsuk és megértsük a hangulatunkat és viselkedésünket befolyásoló érzelmeket, észleléseket és gondolatokat.

E képesség kifejlesztése lehetővé teszi számunkra, hogy elfogadóak és ítéletmentesek legyünk, segít eldönteni hogyan cselekedjün.
Valójában ez az a részünk amely segít összekötni az érzelmeket az értelemmel.

Annak érdekében, hogy minél normálisabbak maradjunk gyakorolnunk kell az önmegfigyelést, amely növeli tudatosságunkat. Tehát ahelyett, hogy folyton másokat vizslatunk, másokat követünk foglalkozzunk inkább magunkkal. Megéri, hasznosabb.

Ha gyakoroljuk az önmegfigyelést legerősebb érzelmeinket is képesek leszünk befolyásolni, ahelyett, hogy hagynánk, hogy azok irányítsanak minket.

Az önmegfigyelés segít elkerülni az állandó önigazolást, azt, hogy olyan viselkedésmintázatokba ragadjunk bele, amelyek már nincsenek hasznunkra.

2. Visszatérő negatív gondolataink vizsgálata

Vizsgáljuk meg a hiedelmeket, amelyek szerint élünk! Tudatos odafigyeléssel bármikor átírhatjuk a saját történetüket, ha azt vesszük észre, hogy a folyton ismételt belső monológunk bántólag hat ránk, vagy csak nem szolgálja fejlődésünket.

Az a gondolatunk például, hogy nem érdemeljük meg, hogy szeressenek bennünket és valahová tartozzunk, valójában csak ennyi: egy gondolat. Egy gondolt, egy történet, amit magunkkal elhitetünk, de szerencsére átírható. Egy ilyen módosítás pozitívabb hatással lehet az életünkre, mintha megnyernénk a lottó ötöst.

Személyiségünk jelentős része még a preverbális korban alakul ki, a bennünket irányító meggyőződések gyakran rejtve maradnak előttünk.

Az ilyen visszatérő gondolatok például így kezdődnek: "Én olyan ember vagyok, aki..." vagy: "Ez nem én vagyok, én soha nem tennék ilyet..." Ha jobban odafigyelünk ezekre a rögzült sémákra, és más szemszögből is megvizsgáljuk őket, egészen új, rugalmasabb nézőpontból tekinthetünk magunkra, másokra, és a világra.

Az olyan összefüggő személyes narratíva megalkotása, amelynek nemcsak értelme van, hanem valóban rólunk szól, minden életkorban óriási kihívás.

Történetünk formába önti kiforratlan, gyakan egymásnak ellentmondó múló benyomásainkat és meggyőződéseinket. Összeköti egymással a múltat és jövőt a jelen pillanatában, hogy olyan struktúrát alakítson ki, amely megerősíti identitásunkat, amelynek segítségével elérhetjük céljainkat.

Figyeljünk oda milyen magunkról szóló lemezt pörgetünk folyton a fejünkben. Ha az, amit állandóan ismételhetünk nem szolgálja fejlődésünket, cseréljük le!

3. Kapcsolatok

Mindenkinek szüksége van biztonságot nyújtó, bizalomra épülő kapcsolatokra. Ilyen például a romantikus szerelem is, bár egyesek szerint a szerelem nem feltétlenül vezet boldogsághoz. Ugyanakkor szükségünk van támogató kapcsolatokra, akár egy terapeutával, vagy coachal, tanárral, szeretővel, baráttal vagy a gyerekeinkkel - valakivel, aki nem csak egyszerűen meghallgat, de olvas a gondolatainkban, és ha szükséges, tapintatosan szembe is száll velünk. Kapcsolataink folyamatosan formálnak bennünket, fejlődünk és változunk általuk.

Agyunk, akárcsak egy idegsejt, önmagában nem sokat ér. Szüksége van más agyakra is - érthetőbben fogalmazva: az embereknek szüksége van egymásra. Hiába gondolkodunk önmagunkról egyes szám első személyben - ráadásul a nyugati kultúrában különösen nagy hangsúlyt fektetünk a többiektől elkülönülő én fogalmára -, valójában közösségi lények vagyunk, ahoz hasonlóan, ahogy a seregélyek csapata is egyetlen lénynek látszik fent az égen, amelyben minden egyes madárra hat társai mozgása, és viszont. A mi agyunk is kapcsolatban van másokéval és ezáltal fejlődik.

Első éveink meghatározó kapcsolatai már a kezdetektől jelentős mértékben befolyásolják mentális egészségünket. Ugyanakkor minden kölcsönösen fontos és kölcsönösen nyitott kapcsolat újra beindíthatja a neuroplasztikus folyamatokat, azaz agyunk szerkezete életünk bármely szakaszában képes megváltozni.

Sok éves terápiás munka során megfigyelték, ahogy egyes kliensek magukra találtak, lazábbá és kiegyensúlyozottabbá váltak csupán a segítővel kialakított kapcsolat hatására.

4. Pozitív stressz

A jó értelemben vett stressz pozitív ingerekkel jár. Arra ösztönöz, hogy új dolgokat tanuljunk és kreatívabbak legyünk, de nem ölt olyan mértéket, hogy pánikba essünk. A pozitív stressz új idegpályák kialakulását eredményezi - személyes fejlődésünk érdekében pedig éppen erre van szükségünk.

A pozitív stressz, szemben a disszociációt kiváltó stresszel, akár örömet is okozhat, motivál és kíváncsivá tesz. A komfort zónánk peremét nevezik pozitív stressz-zónának is, ez az a terület, ahol agyunk képes alkalmazkodni, önmagát módosítani, és növekedni. Tekintsünk agyunkra úgy, mint egy izomra, és keressük a lehetőséget a megmozgatására. Minél többet használjuk, annál jobban működik.

Minél ingergazdagabb a környezetünk, annál jobban ösztönöz arra, hogy új készségeket sajátítsunk el, és bővítsük tudásunkat. A tanulás ráadásul azzal a kedvező mellékhatással is jár, hogy erősíti az immunrendszerünket.

Bár életünk eseményei, és az, ahogyan feldolgozzuk őket eltérőek, ennek a négy területnek a fejlesztése kulcsfontosságú ahhoz, hogy normálisak maradjunk.

Valójában ilyen könnyű lenne? Nem igazán. Az egyik dolog, ami az illúziót képes kelteni, hogy normálisak vagyunk, éppen a bizonyosság - ez azonban veszélyes lehet. Ha viszont átesünk a ló túloldalára, akkor olyan bizonytalanokká válhatunk, hogy képtelenek leszünk eldönteni melyik irányba induljunk tovább. A szélsőségek pedig soha nem vezetnek jóra, ha az a cél, hogy normálisak maradjunk.

A javaslat az, hogy jelöljünk ki egy utat magunknak, induljunk el rajta, lássuk - érezzük, gondoljuk meg, milyen benyomásaink vannak, amelyek majd segítenek kitalálni, hogy a következő lépés merre vezessen.

Ha pedig rossz irányba indultunk el, soha nem késő változtatni rajta.

A bejegyzés Philippa Perry, Hogyan maradjunk normálisak? című könyve alapján készült. Perry pszichoterapeutaként dolgozik, és rendeszeresen publikál a Guardian, az Observer a Time Out és a Healthy Living magazinokban, a Psychologies folyóiratban pedig saját
rovatot vezet.